Alighogy befejeztem a film vágását, azon kaptam magam, hogy felajánlom a plakát-terv elkészítését. Bukovina, a forgatás színhelyei, a falubeliek, akik részt vettek a forgatáson, mélyen az emlékezetembe vésődtek. Azt akartam, hogy a filmplakát azt az egyedülálló, különleges világot képviselje, csakhogy egy ilyen összetett filmet, a szereplőket, drámáikat, az események fonalát két dimenzióban ábrázolni nem egyszerű feladat. Naív festményként képzeltem el, ahogyan egy népművész, a Pârtești község egyik parasztja rajzolta volna meg, egyike azoknak a helybelieknek, akik nap mint nap részesei voltak a filmezéseknek, mintha a filmben történő drámákat valamikor megélték volna.

Nos, annak a népművésznek a hiányában rám maradt a naiv festő megszemélyesítése. Egy megfelelő méretű falemez kellett volna hozzá, de mivel nem találtam, végül beértem egy kartonlappal. Jó ideje hogy nem festettem, naiv stílusban meg soha. Megpróbáltam, aztán ahogy alakulni kezdett, felbátorodtam és néhány álmatlan éjszaka után sikerült az egész filmet színes rajzokkal újra mesélnem. Figyelmesen nézve az összes karakter felismerhető a festményen. Még a forgatócsoport tagjait is belefoglaltam.

A kinyomtatott plakátok mintha szárnyakat kaptak volna, azonnal elfogytak, még jóval a film premierje előtt. A rajongók otthonaikban, irodáikban tették ki a falra. Még a csapat tagjai sem kapták meg az ígért példányukat. Magét a festményt megtartottam, hazavittem abba a lakásba, ahol éltem.

Később megtudtam, hogy minden, ami abban a lakásban egykor tulajdonomban volt, forgatókönyvek, fényképek, könyvek stb ., hamuvá váltak egy bosszú gyújtotta lángokban. Végleg elveszett a plakát-festmény is.

Az egyetlen plakát ami megmaradt, az én példányom, annak a lakásnak a dísze lett, ahová évekkel később a családommal költöztem. Ott is maradt, amikor elhagytuk az országot, ugyanis fel volt ragasztva a falra. Néhány fényképen, ami a lakásban készült, a háttérben látható. Színes folt a szürke világban, amit hátra hagytunk.

Ausztráliából minden hazautazáskor próbáltam felkutatni, kinél maradhatott meg legalább egy példány, de nem jártam sikerrel. Az első rendezői filmem plakátja örökre elveszettnek tűnt.

2019-ben, egy új film forgatására visszatérve az országba,  felhívott a Buftea-i Stúdióban töltött évek idejéből való régi barátom és kollégám. Megtudta, hogy az országban vagyok, találkozni szeretett volna velem. A viszontlátás örömén túl azért is akart velem találkozni, mert a nemrég felszámolt lakás kiürítése közben, ahol egykor laktam, talált egy posztert, és feltételezte, hogy valamikor az én tulajdonomban volt. Magával is hozta. Még most is összeszorul a torkom mikor visszagondolok arra a pillanatra, mikor a csomagoló papírok rétegei alól felbukkant egy összetéveszthetetlen naiv festmény egy darabkája. Közel negyven év után ismét előttem volt az URGIA filmplakát eredeti festménye!

Örömmel osztom meg most barátaimmal, miközben hálás köszönetet mondok annak, aki ezt lehetővé tette: szívből köszönöm, Vilma!